Amit Európa 2026-ban másképp csinál – jó gyakorlatok a fenntartható turizmusban

A nemzetközi sajtó nagy része a nyár elején kiemelten foglalkozott a Norvégia által bevezetett új látogatói hozzájárulással. úgy tálalta a témát, hogy 2026 nyarától nagyjából három százalékkal drágulnak a norvégiai szállások. A valóság azonban ennél lényegesen érdekesebb.

A július 1-jén hatályba lépő törvény ugyanis nem ír elő automatikus díjat, csupán jogi lehetőséget ad az önkormányzatoknak arra, hogy kérelmezzék annak bevezetését. A kérelemben pontosan igazolniuk kell, hol és hogyan terheli a turizmus a helyi közszolgáltatásokat, és feketén-fehéren be kell mutatniuk, mire fordítanák a befolyó összeget. A díj felső határa három százalék lehet, és kizárólag turisztikai infrastruktúrára – például nyilvános mosdókra, túraösvényekre, parkolási rendszerekre vagy hulladékkezelésre – költhető, a települések általános költségvetésébe nem folyhat be. A kempingezés, a sátorozás és a lakóautós utazás mentesül a szabály alól, ami politikailag és társadalmilag is elfogadottá tette a javaslatot.

A lofoteni szigetvilág hat önkormányzata már közös kérelmet készít elő, a térségi tanács pedig külön munkatársat vett fel a feladatra. Az első olyan utazó, aki ténylegesen látja majd ezt a tételt a számláján, várhatóan csak 2027 második felében érkezik meg.

Fontos tudni, hogy a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a kis összegű turisztikai díjak önmagukban ritkán változtatják meg az utazók szokásait (l. Velence). Ahol mégis hatnak, ott jellemzően a főszezonon kívüli utazásokat és a hosszabb tartózkodást ösztönzik – vagyis nem a keresletet szorítják vissza, hanem elosztják azt.

Koppenhága szintén a Coolcation-hullám egyik legnagyobb nyertese: a kellemesebb nyári klímára vágyó utazók tömegei miatt a dán fővárosnak úgy kellett kezelnie a növekvő vendégszámot, hogy az valóban zöld maradjon. A dániai CopenPay megmutatja, hogyan lehet az absztrakt fenntarthatósági felhívásokat kézzelfogható, örömteli élménnyé formálni. Ahelyett, hogy pusztán a látogatók jófejségére bíznák a dolgot, a rendszer közvetlen jutalommal ösztönzi a zöld döntéseket: ha tömegközlekedéssel érkezel, bekapcsolódsz egy közösségi parkszépítésbe, vagy növényi alapú ételt rendelsz, a város ingyenes múzeumbelépővel, vezetett túrával vagy egy forró kávéval hálálja meg a tudatosságodat.

A modellt azóta Berlin, Bréma és Helsinki is átvette, bizonyítva,hogy a környezettudatos szokások kialakítása élményalapú is lehet. Az utazó felismeri, hogy a döntéseinek közvetlen, pozitív hatása van a környékre, míg a turisztikai szereplők megtanulják: a helyi vállalkozások meglévő kapacitásaira építő, egyedi ösztönzőkkel sokkal közelebb lehet kerülni a vendégekhez.

Közép-európai adaptációja is van a programnak, hiszen települési szinten Magyarországon a sárvári GoGreen program hasonlóképpen működik. Szinén hasonló a poetálunk által elindított I-DEST fenntarthatósági kihívások játék is.

Amíg északon a Coolcation miatt nő a forgalom, amire reagálni kell, addig a mediterrán térségben a száraz telek és a nyári csúcsszezon együttesen okoztak kritikus helyzetet. Görögországban nyolc szigeten – köztük Poroszon, Tinoszon, Patmoszon és Karpathoszon – hirdettek szükségállapotot vízhiány miatt, és Korfu helyzete is súlyossá vált. A válasz azonban nem a pánik, hanem az intelligens alkalmazkodás. Astypalaián ideiglenes sótalanítókkal és az öntözés korlátozásával reagáltak, míg a szállodák a tengervíz medencékben való felhasználását mérlegelik, és esővízciszternákat építenek ki, de az utazókat is nagyobb tudatosságra ösztönzik, hiszen amikor a szállodában elhagyjuk a felesleges napi törölközőcserét vagy takarítást, közvetlenül segítünk csökkenteni a helyi közösségekre nehezedő nyomást.

Mallorcán a hangsúly már a víz megtartásán van: megújuló energiával működtetett sótalanítók mellett erősítik a városi esővíz-visszatartást, a közterületeken és az új beruházásoknál pedig szárazságtűrő mediterrán növényeket telepítenek. Ez utóbbi a legokosabb lépés, hiszen tartósan csökkenti az öntözési igényt úgy, hogy a környezet zöld és vonzó marad.

A mediterrán szigetek most azt a leckét tanulják, amivel a kontinens belső, szárazodó térségei – a tavi üdülőkörzetek vagy a termálfürdő-desztinációk – hamarosan szembesülni fognak. Izgalmas lesz figyelni a következő években, hogy ezek a desztinációk - akár csak a hazai fürdőtelepülések nagy része - hogyan és milyen gyorsan fognak reagálni. 

Dubrovnik látványos lépéseket tett a műanyagmentes turizmus felé, amikor kitiltotta az egyszer használatos műanyagokat a rendezvényekről és a városi intézményekből, a tengerből kiemelt hulladékból pedig helyi szuveníreket és napszemüvegeket formált. Ez a gyakorlat abban segíti a vendégeket, hogy utazásuk során megerőltetés nélkül csökkentsék a saját hulladéktermelésüket, és kézzelfogható közelségből lássák a körforgásos gazdaság működését. A közeledő szigorú EU-s csomagolási szabályok fényében a dubrovniki példa azt üzeni a szektornak, hogy a környezetvédelmi előírásokra nem teherként, hanem a helyi identitást erősítő, egyedi operatív megoldásokként érdemes tekinteni.

A természetvédelem hosszú korlátként jelent meg a turisztikai tervezésben. A rewilding-alapú fejlesztések ezt fordítják meg: a helyreállítási folyamata válik élménnyé.

A Rewilding Europe idén saját foglalási platformot indított Wilder Places néven, amely helyreállítás alatt álló területekre látogatókat. Svédországban a Rewilding Sweden és egy vadonjáró utazási cég közösen fejlődött „rewilding hetet”, ahol a vendég részt vesz a terepi munkában. A horvátországi Velebitben a vadonlesési infrastruktúra bővülése: a teljes öt les mellett három további állítanak üzembe, a fotószafar pedig célzottan kialakított helyszínekkel fejlesztéseket.

Északon a finn–svéd REGGAE projekt megy tovább egy lépéssel: olyan turizmusmodellt épít, ahol az utazás egyszerre szolgálja az ökológiai helyreállítást, a közösségi jóllétet és a látogató egészségét.

A fenti példák közös vonása, hogy az egyik sem a látogatószám csökkentéséről szól. Minden arról, hogy a desztináció tudja, mi történik nála, és ennek megfelelően osztja el a terhelést, erőforrást és bevételt. Ez pedig pontosan az a képesség, amit a GSTC-kritériumrendszer is mér: nem a szándékot, hanem a mérhető, dokumentált gyakorlatot.

Az Európai Bizottság készülő fenntartható turizmus stratégiája is azt igazolja, hogy a jövő utazása a partnerségen alapul. Nem a turisták kizárásáról van szó, hanem arról, hogy az utazó megértse a döntései súlyát, a desztináció pedig képes legyen a saját adottságaihoz mérten, intelligensen elosztani a terhelést és az erőforrásokat. A fenntarthatóság így válik a puszta szándékból mindannyiunk számára mérhető, átélhető és szerethető valósággá.